A mászás egy táblánál meredek felszökéssel indul (B-C), ez mindjárt az út legnehezebb része.
Igazából
eddig azt gondoltam, hogy a viaferrata átmenet a túrázás és a
sziklamászás között. Ráadásul ugye tudtam, hogy egy C úttal kezdünk
(gondoltam, hogy az A a legnehezebb, és onnan csökken a nehézség).
Úgyhogy kissé meglepődtem, amikor kiderült, hogy a nehézségi fok pont
fordítva van, és rögtön egy függőleges sziklafalon kezdtünk. Basszus. A
fiúk persze simán felmentek, de én két lépés után úgy éreztem, hogy
feladom. Persze Gáborék nem engedtek visszafordulni, úgyhogy jobb híján
felmásztam. Persze azóta is én vagyok az élő mém a csoportban.
Utána
az út átváltott B nehézségre, úgyhogy az már nem volt gond. Izgalmamban
belekapaszkodtam egy fenyőfába és tiszta gyanta lett a kezem. Onnantól
úgy tapadtam a falon, hogy még az egyébként erős szél sem tudott
lefújni. Amúgy szép napos idő van, a szél jól is jött, hogy ne süljünk
meg. Egy nagyon szép szorosban voltunk a Bécsi erdőben: sziklák
mediterrán fenyőkken, a szoros mindkét végében várrom a hegyen.
A mászás után visszaautóztunk a szállásunkra Sopronba:
Este még elmentünk az Aranyfácán étterembe, ahol jól
bevacsoráztunk, és feltöltöttük dehidratált testünket (én pl. Sörrel).
Gulyást ettünk Matyival, Marci pedig szezámos csirkemellet.
A szálláson mi felnőttek még beszélgettünk és borozgattunk, a gyerekek pedig elmentek sünnéző túrára.Végül csak macskát találtak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése