András Új-Zélandon - 2

András ismét túrázgatott Titirangi - Waitakere környékén:

Aztán megcsinálta a Zig-zag track-et kicsit kibővített verzióban:

András beszámolója: volt egy tengerpart szakasz, ahová kötél segítségével lehetett csak leereszkedni, mert meredek volt és csúszós sáros. Illetve a parton a kövek is csúszósak voltak, majdnem bele is csúsztam a tengerbe.- Illetve szóba elegyedtem egy helyi nénivel, aki a háza előtt kertészkedett: ő mesélte, hogy azon a partszakaszon visszatért fészkelni valamilyen madár, amit már rég nem láttak arrafelé. Az aucklandi egyetemről jöttek kutatók és vad kamerákat helyeztek el, hogy megfigyeljék a madarakat. Egy erre a célra idomított kutyával keresték meg a fészkeiket. A nő aktív természetvédő, besegít ezeknek a kutatóknak, meg benne van abban az önkéntes csoportban, akik irtják a patkányokat meg oposszumokat meg egyéb ilyen állatokat és szerinte ennek a iniciatívának a sikere miatt települnek vissza azok a madarak is.

Elhajózott Tiritiri Matanga szigetére:

A szigeten aztán egy ranger elmondta a tudnivalókat: nem térünk le az ösvényről, minden szemetünket elvisszük a szigetről, nem használunk madárhang utánzó eszközöket, nem etetjük a madarakat és csak egy komp megy visszafelé, ha lekéssük, 450 NZD-be kerül kibérelni egy vízi taxit, vagy még többe egy helikoptert. Utána kis csoportokba (4-5 ember) osztottak bennünket és minden csoport kapott egy guide-ot (önkéntes, aki ott segédkezik a szigeten). Az idegenvezetőnk 14 éve csinálja a dolgot, jól ismeri a madarakat a kinézetüket is és a hangjukat is. Láttunk is sokat és sokfélét, de persze nem emlékszem mindegyik nevére. Egy csomó érdekességet mesélt a szigetről, az ottani munkáról, a madarakról és a növényekről. Ezzel a csoporttal felmentünk a világítótoronyig (kb. 13-kor érkeztünk) és onnan mindenki egyénileg bóklászhatott a szigeten 15:15-ig, mikor a találka volt a kompnál. Én megettem a szendvicseimet, ittam egy kávét (ingyen adták), majd megnéztem a látogatóközpontot, a világítótornyot és a környékét, és a torony mellet tartott takahe családot (madarak). Utána pedig egy tracken, az erdőn keresztül leereszkedtem a komphoz.

A sziget olyan, mint a filmekben a lakatlak szigetek, ahol a kalózok elássák a kincseket vagy ahol a főhős hajótörést szenved, szinte érintetlen part és dzsungel és csak egy-két épület van rajta, de az is tudományos és adminisztratív céllal. És persze meg vannak csinálva a túra útvonalak ilyen deszkákkal, de az is csak azért, hogy ne tapossuk a madarak fészkeit. Amúgy csak két ranger van a szigeten valamilyen turnusokban és a vendégek (ott is lehet aludni, de le kell foglalni előre a szobákat). A világítótorony már évek óta automatizált, nem kell hozzá személyzet.

És persze állandó madár csicsergés van a szigeten! :)

 

 

 

Elhajókázott Devonportba is:

Először megreggeliztem, aztán benéztem egy helyi kis csoki manufaktúrába, ahol a boltból be lehetett látni a csoki készítő műhelybe is. Onnan felsétáltam a Mount Victoriara, ahonnan szép kilátás nyílik Aucklandre és a környező szigetekre (főleg Rangitotora). Aztán visszasétáltam a komp kikötőhöz, majd a parton végig a North Head nevű csücskéhez a félszigetnek, ahol az alagutak meg a régi erődítmény maradványai vannak. Az alagutakat nem úgy kell elképzelni, mint a Budavári Labirintusban, hanem ezek inkább ilyen rövidebb folyosók a földben, amik egyszercsak valamilyen teremben vagy inkább szobában végződnek (általában lőszerek tárolására használták). De ezekből viszont sok volt, össze-vissza a dombon. Aztán mindenféle lőállások meg ágyú mozgató szerkezetek maradványai is vannak mindenhol. Itt elég sokat bóklásztam. Aztán találtam egy utat a szikla oldalában, ahol körbe lehetett sétálni a félsziget "peremét", ott is végig mentem. Innen visszamentem a domb lábához, ahol a Navy Museum van, azt is megnéztem. Visszasétáltam a komp kikötőhöz közeli fő utcára, ahol ebédeltem (késői ebéd), aztán indultam hazafelé. Az időjárás olyan tipikus aucklandi volt: hol levettem a polárt és a dzsekit, hogy csak a polár volt rajtam, hol meg a dzseki is, mert esett.