Visszapillantó a 2019-es évre

Az idei év nem volt könnyű. Nagy változások előkészületei zajlottak: sok munka, utánajárás, idő, pénz, energia. Olyan volt, minta egy gigantikus társasjáték bábui lettünk volna: amikor azt hittük, hogy végre előrébb léptünk egy mezőt, akkor kiderült, hogy arra a mezőre az van írva, hogy lépj vissza kettőt, vagy éppen az, hogy kezdd újra a játékot. Rengeteget izgultunk, aggódtuk, reménykedtünk. Igazából nem volt idén felhőtlenül boldog időszakunk: minden öröm mellett ott volt az üröm is. Ha bármit elértünk, annak volt árnyoldala is. A terveink megvalósítását sok tényező hátráltatta és vont el energiát tőlünk: munkahelyi rossz történések, családi konfliktusok, iskolai botrányok. Persze emellett sok biztatást, jókívánságot és segítséget is kaptunk.
Idén a nagy tervünket, Új-Zélandot tartottuk szem előtt, és minden szempontból ez élvezett prioritást, ezért nem mentünk nagy külföldi nyaralásra, és bizony a családi programok is megnyírbálódtak: vagy csak én voltam a fiúkkal, vagy csak András. Igazán ritka volt az az alkalom, amikor a teljes család együtt lehetett.
Mindketten készültünk a vízumhoz szükséges IELTS vizsgánkra. Én  a British Council tanfolyamára jártam, majd pedig az ottani tanárunkkal, Juliannal folytattam magánúton a felkészülést. András is vett néhány órát tőle a vizsga előtt. Aztán áprilisban megcsináltuk a vizsgát: András 8-ast, én pedig 7-est kaptam. Vagyis a szükséges 6,5 meglett.
Aztán júniusban komolyra fordult a projektünk azzal, hogy András kiutazott egy hónapra Új-Zélandra, hogy állást keressen. A közel lehetetlen sikerült neki: a hónap utolsó napján aláírta a munkaszerződését. Innentől felpörögtek a dolgok: hazajött, beadta a vízunkérelmét, és 5 hét várakozás után megkapta. Ekkor szinte azonnal kiutazott és munkába állt. Az első időben Mátééknál lakott, majd novembertől bérelt lakást, és a berendezéssel foglalatoskodott, hogy mire megérkezünk legyen hol aludnunk.

Mindeközben a fiúk folytatták a sulit - szeptembertől Marci az Adyban lett 8. osztályos, Matyi pedig a Pannóniában felső tagozatba lépett. Igazából mindketten szeretik az osztályukat, és a tanárokra sem panaszkodhatunk túlzottan, de mégis utálják az iskolát. A tanulás nyüglődés, és én sem tudok amellett érvelni, hogy miért kell pl. a moláris tömeget megtanulni. A tananyag ótvar, a módszertan gáz, tanárhiány van - egyszóval nem lehet csodát várni ettől a rendszertől.

Szerencsére tudtunk hódolni külföldi utazás nélkül is a téli sportoknak: hóesésben végigsétálunk a zöld túra budapesti panoráma útvonalán, voltunk Visegrádon szánkózni, és Mátraszentistvánon síelni, kirándultunk a téli erdőben a Hármashatár-hegyen, és koriztunk a Városligeti jégpályán.

Régi tervem vált valóra azzal, hogy elvittem a családot és egyben a Zöldsportot is Dorogra, a Sátorkőpusztai barlangba (régi barlangász korszakom ikonikus helyszínére). Teljesítménytúráztunk a budai hegyekben, kirándultunk Visegrádon az Apát-kúti völgyben, via ferrataztunk Kelet-Ausztiában és Szlovákiában.

A nyarat táborokkal kellett kitöltenünk a fiúknak: voltak 3 hetet az önkormányzati szervezésű kerületi táborban, gokart táborban Makinál, focitáborban a kerületben. Persze emellett nyaralni is voltam velük (ezekre a nyaralásokra sajna András nem tudott velünk jönni): voltunk vitorlázni a Balatonon, kenuztunk a Tiszán és a Túron, bringáztunk-kenuztunk a Tisza tónál. Persze volt "nagyi-tábor" is: 3 hét Károlyban, és 1 hét Dorogon. Emellett pedig 1 hetet otthon "nyaraltunk".

Idén a múzeumok közül a Hadtörténetit látogattuk meg március 15.-én, és a Várkert bazárban az I. világháborús kiállítást. S hogy meglegyen a hármas szám a hadi programok terén, voltunk Budaörsön a Honvédelem napján (pedig én bizonyisten fegyverellenes vagyok). Voltunk gyárlátogatáson Gyermelyen, madarásztunk Ócsán,a fiúk megnézték a Dínó show-t.

Céges utazás keretében András eljutott Amszerdamba - igaz, neki dolgozni is kellett, míg én Barcelonába csak kikapcsolódni mentem a kollégákkal.

A  fiúk többször voltak a barátoknál pizsi-partin (vagy csak egyszerűen ott töltötték a hétvégét), ugarbugráltak a Superfly-ban, megküzdöttünk a szabaduló szoba rejtélyével,

Marci beíratkozott gitárra (nem zeneiskolába hanem Kondor Csaba magántanárhoz, kiscsoportos oktatásra). A fiúk továbbra is jártak vízilabda edzésekre a Tromosba.

Idén a gasztronómia terén hódoltunk Fekete Zsóka mangalica termékeinek a Lehet piacról, pizzáztunk a Capri étteremben és a Cayman-ban, robotokkal reggeliztünk, Andrással vacsoráztunk a Krizia-ban, és az El Asador de Pata negra étteremben.

Aztán amikor szeptemberben mi is megkaptuk a vízumot (András vízuma alapján), akkor megvettük a repülőjegyet, és belekezdtünk a kiutazás előkélszületeibe. Eladtam és elajándékoztam a személyes dolgainkat ami nem fért bele a 12 bőröndünkbe. Elrendeztem a fiúk iskolai kikérőit, átrendeztem a lakást, becsomagoltam, megvettem a repülő jegyet. Búcsútalálkozásokat szerveztem a barátokkal, családdal, kollégákkal.
Mindeközben András dolgozott, túlórázott, autót vett, lakást bérelt. Ez az időszak nagyon stresszes és fárasztó volt. Aztán december 8.-án megérkeztünk Új-Zélandra, és nekiláttunk egy új élet kialakításának: a ház berendezése, belakása, új napirendek kialakítása.
A hónap második felében András szabadságon volt, így tudtunk egy kicsit utazgatni a környéken és ismerkedni az országgal.
Hálásak vagyunk a 2019-ben elért eredményekért, megvalósult dolgokért; a sok segítségért és a bíztató szavakért, barátságokért.
Szeretnénk, ha 2020-ban eljönne a felhőtlen boldogság ideje, beérne az eddigi sok erőfeszítés és tapasztalnánk a pozitív eredményét.

Sünfészek 3.

Új-Zélandra sikeresen megérkeztünk, és az itteni élményeinkről egy új blogot indítottam Sünfészek 3. néven: https://sunfeszek3.blogspot.com/
Itt követhető az életünk :)

Búcsú a lakástól

Ez a 13. év, hogy ide költöztünk, a Római kertbe. Marci 1 éves volt akkoriban, itt serdült 13 éves kamasszá, Matyi pedig már ide született. Mindketten ide jártak suliba a házzal szembe (király dolguk volt, hogy elég volt fél nyolckor kelni, és háromnegyed nyolckor elindulni a suliba). Itt voltak barátaik a környéken és a házban is. Itt van a kert, ami nagy játszások színtere volt. A lakás őrzi az emlékeinket: sok sütés-főzés, esti diafilm nézés, kettes beszédek apával, lázas-fülgyulladós beteg gyerek ápolása, indulás és érkezés az utazásokról, vasárnap reggeli családi összebújás, hétvégi reggelik a Macskából, legózások, családi és baráti összejövetelek, kreatívkodások, házi feladatok és tanulás, a TV-kandalló előtt kucorgás, karácsonyok, ahol "kint hideg van /süvít a szél / esik az eső, de itt bent jó meleg van", a Havasi Gyopár fogadó, a mécsesek, a bizonyítvány és az ellenőrző magyarázása, a zene-kívánságműsor, filmek nézése popcornnal, viharos tenger a kádban, a ki hol alszik este.
A hely, ahol szeretnek.
A lakásnak állítottam emléket ezekkel a képekkel:

Búcsú a tárgyaktól

Új-Zélandra 12 nagy és 3 kis poggyászt vihetünk magunkkal, összesen 237 kg-ot. Ennyibe kell becsomagolnunk a tárgyi életünket. Kicsit olyan ez, mint az a képzelőerő játék, amit olyan szívesen játszottunk a barátokkal: "Mit vinnél magaddal, ha átköltöznél egy új országba jó messzire határozatlan időre egy teljesen üres házba?" Mennyi ruhát, cipőt, személyes tárgyat? Vinnél konyhafelszerelést, ágyneműt vagy sporteszközt? A gyerekek rajzait és a kihullott tejfogait? Fotóalbumokat, túrafelszerelést vagy a kedvenc ikeás égősorodat?
Aztán persze rájössz, hogy ennyi helyed nincs.
Matyi kérdezte is: "Hogy fogjuk az összes cuccunkat kivinni Új-Zélandra? Többször fordulunk?"
Így aztán a fontos személyes tárgyakat szétosztogattuk a családtagok között megőrzésre, a legszükségesebbnek vélt dolgokat (mindenből egy keveset) becsomagoltuk a bőröndökbe. A fiúknak szóltam, hogy szedjenek össze személyes dolgokat, amiket magukkal szeretnének hozni. Matyi azt mondta, hogy ő nem hoz semmit, mert csak rossz lesz tőle a kedve; de Marci két doboznyi dolgot rakott össze. Nem is gondoltam volna, hogy miket tartott fontosnak hozni: kis táncoló robotot, fa sünit, a kedvenc radírját. A többi dolgot pedig megpróbáltuk eladni. Egy 900 tételes listát és fotóalbumot készítettünk, szétküldtük a barátoknak, ismerősöknek, és ezzel párhuzamosan a facebookon is hirdettünk. Rengeteg idő és türelem kellett hozzá. De végül összejött a repülőjegyek ára, a lakás festetése, néhány bútor lecserélése.
Rájöttünk, hogy rengeteg tárgyunk van: sokat nem is használtunk, vagy csak egyszer. Ezektől frissítő érzés volt megszabadulni. Azoktól a tárgyaktól volt nehezebb, amit használtunk, szerettünk, de legfőképp azoktól, amikhez emlékek fűztek: nagy raklettezések, legózások, sárkány-eregetés, meleg tea a téli erdőben, farsang az oviban, főzés tábortűzön az erdőben.

Az emlékeket visszük magunkkal. Kár, hogy az ízeket és az illatokat nem lehet...

Búcsú a családtól és a barátoktól

 Az utazás előtti időben próbáltam minél több kedves barátnőmmel találkozni, hogy elbúcsúzhassunk.

Persze a fiúk is búcsúztak:

Búcsúajándék a téltől

Ma reggel arra ébredtünk, hogy zuhog a hó: micsoda meglepetés!
A fiúkkal tettünk is egy kört a Duna-parton a parkban. Mondtam a fiúknak, hogy jól jegyezzék meg milyen amikor ropog a hó a lábunk alatt, az arcunkat csiklandozzák a hópelyhek, és ne morogjanak, ha bemegy a hó a bakancsukba. Ilyen most egy ideig nem lesz.
Majd elmentünk az Aldiba reggeliért, utána haza, és a falatozás után még visszabújtunk az ágyba. Bekapcsoltuk a TV-kandallót. Matyi megszólalt: "- Na végre karácsonyi hangulatom van."
Milyen jó, hogy még kaptunk egy hó-ajándékot a téltől mielőtt elutazunk :)