Aztán megcsinálta a Zig-zag track-et kicsit kibővített verzióban:
Elhajózott Tiritiri Matanga szigetére:
A szigeten aztán egy ranger elmondta a tudnivalókat: nem térünk le az
ösvényről, minden szemetünket elvisszük a szigetről, nem használunk
madárhang utánzó eszközöket, nem etetjük a madarakat és csak egy komp
megy visszafelé, ha lekéssük, 450 NZD-be kerül kibérelni egy vízi taxit,
vagy még többe egy helikoptert. Utána kis csoportokba (4-5
ember) osztottak bennünket és minden csoport kapott egy guide-ot
(önkéntes, aki ott segédkezik a szigeten). Az idegenvezetőnk
14 éve csinálja a dolgot, jól ismeri a madarakat a kinézetüket is és a
hangjukat is. Láttunk is sokat és sokfélét, de persze nem emlékszem
mindegyik nevére. Egy csomó érdekességet mesélt a szigetről, az ottani
munkáról, a madarakról és a növényekről. Ezzel a csoporttal
felmentünk a világítótoronyig (kb. 13-kor érkeztünk) és onnan mindenki
egyénileg bóklászhatott a szigeten 15:15-ig, mikor a találka volt a
kompnál. Én megettem a szendvicseimet, ittam egy kávét
(ingyen adták), majd megnéztem a látogatóközpontot, a világítótornyot és
a környékét, és a torony mellet tartott takahe családot (madarak). Utána pedig egy tracken, az erdőn keresztül leereszkedtem a komphoz.
A sziget olyan, mint a filmekben a lakatlak szigetek, ahol a kalózok
elássák a kincseket vagy ahol a főhős hajótörést szenved, szinte
érintetlen part és dzsungel és csak egy-két épület van rajta, de az is
tudományos és adminisztratív céllal. És persze meg vannak csinálva a
túra útvonalak ilyen deszkákkal, de az is csak azért, hogy ne tapossuk a
madarak fészkeit. Amúgy csak két ranger van a szigeten valamilyen
turnusokban és a vendégek (ott is lehet aludni, de le kell foglalni
előre a szobákat). A világítótorony már évek óta automatizált, nem kell
hozzá személyzet.
És persze állandó madár csicsergés van a szigeten! :)
Elhajókázott Devonportba is:
Először megreggeliztem, aztán benéztem egy helyi kis csoki
manufaktúrába, ahol a boltból be lehetett látni a csoki készítő műhelybe
is. Onnan felsétáltam a Mount Victoriara, ahonnan szép kilátás nyílik Aucklandre és a környező szigetekre (főleg Rangitotora). Aztán visszasétáltam a komp
kikötőhöz, majd a parton végig a North Head nevű csücskéhez a
félszigetnek, ahol az alagutak meg a régi erődítmény maradványai vannak.
Az alagutakat nem úgy kell elképzelni, mint a Budavári Labirintusban,
hanem ezek inkább ilyen rövidebb folyosók a földben, amik egyszercsak
valamilyen teremben vagy inkább szobában végződnek (általában lőszerek
tárolására használták). De ezekből viszont sok volt, össze-vissza a
dombon. Aztán mindenféle lőállások meg ágyú mozgató szerkezetek
maradványai is vannak mindenhol. Itt elég sokat bóklásztam. Aztán
találtam egy utat a szikla oldalában, ahol körbe lehetett sétálni a
félsziget "peremét", ott is végig mentem. Innen visszamentem a domb lábához, ahol a Navy Museum van, azt is megnéztem. Visszasétáltam a komp kikötőhöz közeli fő utcára, ahol ebédeltem (késői ebéd), aztán indultam hazafelé.
Az időjárás olyan tipikus aucklandi volt: hol levettem a polárt és a
dzsekit, hogy csak a polár volt rajtam, hol meg a dzseki is, mert esett.
