Az utolsó torna verseny

Igazából tudtuk, hogy el fog jönni ez is. Sosem akartunk élsportolót a gyerekeinkből. Marcit azért kezdtük el szertornára járatni még 2013 őszén, mert kerestünk neki valami háterősítő sportot, amiben ügyes is. Hallottunk a szertornáról egy barátjától, és kipróbáltuk. Heti kétszer 1 óra edzés - pont jó.
Aztán pár hónap elteltével - 2014. januárban beválogatták az utánpótlásba, mert tehetségesnek bizonyult. Na, ekkor dilemmáztunk egy kicsit, mert féltettük; de Marci szerette volna, így belementünk. Bekerültünk egy spirálba. Versenyek, Marci ügyesen szerepelt, egyre több edzés: hétköznap minden nap 2-3 óra, szombatok, iskolai szünetek.
Mi nem szerettünk volna mindent feláldozni a tornáért, ezért bizony Marci kevesebbet járt edzésre, mint a többiek, és hétvégéken / iskolai szünetekben sem a tornateremben votunk, hanem inkább elutaztunk valahová.
Az edzője ezt sokáig elfogadta, mert Marci tehetséges tornász volt, jó eredményeket produkált. Persze aztán a lemaradás kezdett megmutatkozni, s most a Fradi verseny után döntés elé állított bennünket: vagy Marci is ugyannyit jár edzésre, mint a többiek, vagy ne menjen többé.
3 kemény nap következett, mire megszületett a döntés: nem akarjuk tovább növelni a napi adagot, és inkább abbahagyja Marci a tornát.
Én nagyon-nagyon sajnáltam, mert Marci tényleg szereti ezt a sportot, büszke volt arra, hogy ebben tehetséges és sikeres. Szörnyű, hogy nincs középút, amikor az élmény a fontos.
Maga Marci mondta ki, hogy ő fáradt, és nem bírna napi 3 órát tornázni - de szíve fájni fog a tornáért.

Igazából tudtuk, hogy el fog jönni ez is. Csak azt hittem, hogy később, s még van pár évünk tornázni. Hát most minden felborult - 3 év 3 nap alatt.
S hogyan tovább a sportolással? Egyelőre fogalmunk sincs.