Azt már előre tudtuk, hogy fel szeretnénk lanovkázni a Lomnici csúcsra, s azt is tudtuk, hogy nem olyan egyszerű a helyszínen jegyet szerezni. Így hát megpróbáltunk előre venni a neten (gopass). Előre lelövöm a poént: nem sikerült. András azt mondta, hogy sok rossz honlapot látott már, de ez a legrosszabbra pályázhat sikeresen...
Végül az lett, hogy első napunkon odamentünk a pénztárhoz - persze aznapra már nem volt jegy, de másnapra sikeresen tudtunk venni.
Így aztán második tátrai napunkon lanovkára pattantunk (a síelőkkel közelharcot vívva), és fellibegtünk a Kőpataki tóhoz (egyszer át is kellett szállnunk).
Itt volt még egy kis időnk a csúcstámadásig, amit ámulással-bámulással és persze fényképezkedéssel töltöttünk:
Aztán egyszer csak befutott a mi lanovkánk is (időpontra szól a jegy), és elindultunk a csúcsra. Az időjárással továbbra is nagyon szerencsénk volt: verőfényes napsütés, és olyan meleg, hogy napozni lehetett (de ennek ellenére a hó nem olvadt).
...és felérkeztünk. Lélegzetelállító:
egy forró csoki a csúcson:
a szemünkkel is lefényképeztük a tájat, hogy magunkkal vigyük:
Aztán gyorsan letelt az 1 óra, és indultunk vissza a Kőpataki tóhoz. Itt kifeküdtünk a fűre a napra, míg a fiúk bogarásztak:
...egy jeges teával megkínálhatom?
Megebédeltünk az étteremben (ismét nagyon finom volt az étel), aztán fájó szívvel búcsút vettünk és leereszkedtünk a völgybe.
Hát ez a nap is csúcs-szuper volt!
