Búcsú a tárgyaktól

Új-Zélandra 12 nagy és 3 kis poggyászt vihetünk magunkkal, összesen 237 kg-ot. Ennyibe kell becsomagolnunk a tárgyi életünket. Kicsit olyan ez, mint az a képzelőerő játék, amit olyan szívesen játszottunk a barátokkal: "Mit vinnél magaddal, ha átköltöznél egy új országba jó messzire határozatlan időre egy teljesen üres házba?" Mennyi ruhát, cipőt, személyes tárgyat? Vinnél konyhafelszerelést, ágyneműt vagy sporteszközt? A gyerekek rajzait és a kihullott tejfogait? Fotóalbumokat, túrafelszerelést vagy a kedvenc ikeás égősorodat?
Aztán persze rájössz, hogy ennyi helyed nincs.
Matyi kérdezte is: "Hogy fogjuk az összes cuccunkat kivinni Új-Zélandra? Többször fordulunk?"
Így aztán a fontos személyes tárgyakat szétosztogattuk a családtagok között megőrzésre, a legszükségesebbnek vélt dolgokat (mindenből egy keveset) becsomagoltuk a bőröndökbe. A fiúknak szóltam, hogy szedjenek össze személyes dolgokat, amiket magukkal szeretnének hozni. Matyi azt mondta, hogy ő nem hoz semmit, mert csak rossz lesz tőle a kedve; de Marci két doboznyi dolgot rakott össze. Nem is gondoltam volna, hogy miket tartott fontosnak hozni: kis táncoló robotot, fa sünit, a kedvenc radírját. A többi dolgot pedig megpróbáltuk eladni. Egy 900 tételes listát és fotóalbumot készítettünk, szétküldtük a barátoknak, ismerősöknek, és ezzel párhuzamosan a facebookon is hirdettünk. Rengeteg idő és türelem kellett hozzá. De végül összejött a repülőjegyek ára, a lakás festetése, néhány bútor lecserélése.
Rájöttünk, hogy rengeteg tárgyunk van: sokat nem is használtunk, vagy csak egyszer. Ezektől frissítő érzés volt megszabadulni. Azoktól a tárgyaktól volt nehezebb, amit használtunk, szerettünk, de legfőképp azoktól, amikhez emlékek fűztek: nagy raklettezések, legózások, sárkány-eregetés, meleg tea a téli erdőben, farsang az oviban, főzés tábortűzön az erdőben.

Az emlékeket visszük magunkkal. Kár, hogy az ízeket és az illatokat nem lehet...